Az egyszeri monori deák 10 hónapja Göttingában és az azt követő újabb 10 hónap, amikor már e deák próbapap a székesfővárosban és az ezt követő időszak, amikor ezt a fazont olykor lutherdzsekiben is lehet látni.
2012. május 15., kedd
Zsigulimó a magyar orosz csoda
A minap Tamás öcsém átküldte az itt látható képet és én alig hittem a szememnek. „Szorgos népünk győzni fog” villant be az Éretlenek című film örökbecsű mondata, miután gyorsan utána néztem a témának; hazánk fiai 100 nap alatt egy jóféle 1200-es zsigát „kicsit” átépítettek és csináltak belőle egy limuzint. Szétvágták a Lada gyár termékét és az eleje és vége közé betoldottak 3 métert, és alaposan föltuningolták a járgányt. Igazi retró hangulat van a kocsiban; műbőr ülések, redőnyből átalakított elválasztó „ablak” „DJ.Lenin-nel” ékesítve, a kalaptartón ott figyel a piros telefon, a vörös szőnyeg meg a csomagtartóban, az utastérben lévő Saratov típusú minibárről már nem is beszélve. A kocsit mustrálva Ford Fairlane nem szalonképes mondata jutott eszembe. Zseniális alkotás ez a „Zsigulimo” névre keresztelt műremek. Arra gondoltam, hogy a Skodás esküvői fotó után stílszerű lenne egy „Zsigulimos” legénybúcsú… Úgy vélem hosszú évek „padbüfézős” pajtáskodásainak méltó megkoronázása lenne a piros telefon árnyékában műbőr ülésen Drehert iszogatni. Utánanézek mennyiért lehet bérelni, ha belefér a büdzsébe, akkor egy júniusi végi péntek estére (najó, valószínűleg csak 1, max. 2 órára) kibérelem. No, majd beszámolok mire jutottam Zsigulimó-ügyileg. Addig is érdemes megnézni a tanulságos tényfeltáró videót ;)
No akkor végre újra jelentkezem, kis kihagyás volt, de a blog továbbra is működik, olykor úgy tűnik, hogy csak standby üzemmódban, azonban ez csupán csak látszat. Az egyszeri szerpap élete mostanság kissé sűrű ezért ritkábbak a bejegyzések, de a blog működik. Remélem a következő hetekben lesz majd időm, hogy papírra képernyőre vessem gondolataimat. Elérkezett ez a kis webes napló a 800. bejegyzéshez. Az elmúlt 7 és fél év alatt, hobbimmá vált a bloggolás. Ha eszembe jut egy gondolat, vers, zene, élmény, amiről érdemes írni akkor az felkerül ide, és úgy tűnik néhányan olvassák is ezt a monori (passaui licensz alapján gyártott) búzasörről elnevezett kis blogot. Mókás amikor rég nem látott ismerőssel találkozok és fél perc után kiderül tudja mi van velem, mert olykor bele-bele olvas a blogba. Örömmel hallom, hogy vannak olyanok, akiknek elnyerte a tetszését ez a stílus, ami a sorok között és a sorokból kiolvasható. Mi tagadás erősen motivál, amikor ilyen visszajelzéseket kapok. Érdekes visszaolvasni a néhány hónappal, évvel ezelőtti bejegyzéseket. Eszembe jutnak elfeledett gondolatok, érzések és különös végiggondolni mi az, amit ugyanúgy vagy nagyon másként gondolok. Visszanéztem írtam-e és ha igen mit és miről május 5-én. Megtaláltam a 2008-as enapi bejegyzést és eszembe jutott Szandi keresztelője felidéződött bennem az a keresztelő, no meg a júliusi esküvőjük is. No beillesztem ide a 2008. május 5-i posztot:
Tűz, víz, Lélek
A keresztelő ugyebár jó dolog, ebben azt hiszem megegyezhetünk. A megszokott forgatókönyv ugye ilyenkor az, hogy a kedves kis lurkó, aki még pólyás vagy annál nem sokkal nagyobb, vidáman mosolyogva vagy éppen, bömbölve találkozik a fekete ruhás klerikussal, no meg a keresztvízzel. A család boldog, a lelkész meg a gyülekezet nem különben. A csöppségre mindenki kíváncsian figyeli, és egy kedves mosollyal jelzi a nagyfokú szimpátiáját a gyermek és családja iránt. A lelkészt is egy szívet melengető mennyei érzés hatja át, mert hát, ez itt kérem valami meglehetősen pozitív és örömteli esemény. Na de mi a helyzet, akkor, amikor nem egy aprócska gyerkőc, hanem egy felnőtt ember áll a keresztelőnél… Tegnap szűk körben sikerült ezt megélnem és átélnem.
Az egyszeri alszerpap, a megszokottaktól eltérően nem izgult, nyugalom érződött a hangján. Bizonyos volt abban, hogy minden jó lesz; nem magában bízott, hanem a „Főnökében”, szóval tudta, hogy nem lesz itt gikszer, sőt… :) A keresztelendő szeméből izgalom és határozottság sugárzott, körülvették szerettei és érezte, hogy Valaki megszólítja őt. A kispap előtt lepörögtek a „keresztelős beszélgetések” gondolatai, ahogy az első találkozáskor is már felsejlett előtte, hogy Valaki megszólított valakit és ő pedig egy közvetítő/együttgondolkodó/beszélgetőtárs szerepet tölthet be. A mosoly ott csillogott a lutherdzsekis arcán. Pontifex / hídverő – villant át az agyán ( nem pontifex maximus, hanem csak pontifex ;) ) Szívesen leoldotta volna a saruját, illetve a fekete „surranóját”. Bizonyossággal, lendülettel és tűzzel beszélt, és tudta, hogy a rábízott szavak, célba érkeznek. A keresztelős kancsót kezében tartva, kissé megremegett a keze, pont úgy, ahogy akkor remeg meg, amikor az ostyát tartja a kezében. Az áldás szavai közben egy nyugodt, kissé megilletődött szempárt látott. „Elveszett és megtaláltatott” visszhangzott az egyszeri alszerpapban ez a gondolat. Egy újabb Istenbizonyítékkal gazdagodott az a hat ember, aki azon a délutáni órán ott volt, abban a kedves templomban. Hát, biza, nagy dolgok ezek…
„Lelkészakadémia” keretei között 4 napot töltöttem el Majkpusztán az egykori kamalduli remeteségben. Ez a 4 nap egyszerre volt lelkigyakorlat, meditáció, csend és „jelen-lét-élmény”. Kamalduli szerzetesrendhez tartozó barátok némasági fogadalmat tettek/tesznek és ebben a nagy csendben élik életüket. Majkpusztán a XVIII. században építették fel a remeteséget és a hozzá tartozó kolostort. 17 apró ház, minden házban pici (szoba)kápolna van, a házakhoz kis kert is tartozott, amit a házban élő remete gondozott, jobbára gyógynövényeket termelt. A szerzetesek egyedül éltek ezekben a házakban, csak a közös miséken és a nagy ünnepeken voltak együtt. A rendet hazánkban II. József feloszlatta, de a kolostor és a házak, és a hely különleges atmoszférája megmaradt.
Ezekben a kis házikókban voltunk mi is és ízlelgettük a csendet. A zajhoz hozzá szokott fülünket, szívünket, lelkünket a csendre hangoltuk; az Isten aktív, tartalommal és élettel teli csendjére. Nem a világot kizárva, hanem a Csendet meghallva. Órákat töltöttünk el a közeli erdőben, tóparton gyakorolva/megélve a jelen-létet. Gondolataink, szívünk, lelkünk annyit időzik a múltban vagy éppen a jövőben, és a jelenre nem figyelünk, erre kellett rádöbbenünk. Jó volt kilépni az időből, illetve jó volt belépni az Időbe. A „Vagyok, Aki Vagyok” Isteni önkinyilatkoztatásból egy kicsivel sikerült többet megértenem. Az Isten örök jelenében (jelenlétében) élünk, élhetünk; a múlt és a jövő az emberi töredékességhez tartozik, mert az ember kiszakadt az Isteni Jelen(lét)ből. A veszély, kísértés az, hogy beleragadunk a múltba, vagy a jövőbe és nem éljük meg a jelen valóságát/jelenvalóságát. A Jelent, amely az Isten valósága. Csendre van szükségünk, az aktív és valós csendre, a Jelen tartalommal és élettel teli csendjére, amelyet megélhetünk remeteház falai között, de a belváros forgatagában is. A remeteség imával teli csendje segít a Jelen(lét) csendjét meghallani, az Isten Jelenét megtapasztalni...
Pár éve láttam „A nagy csend” című dokumentumfilmet egy francia karthauzi (jelmondatuk: A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog) kolostor életéről. A rendező a 80-as években írt a kolostor előjárójának, hogy szeretne forgatni. A válasz az volt, hogy majd szólnak, amikor alkalmas; 16 év múlva szóltak… 2 évig szervezték a forgatást, egy évet töltött az egy személyben rendező-operatőr-vágó a kolostorban a csöndben élő barátok között. A film utómunkálatai 2 évet vettek igénybe. Összesen 21 év alatt született meg a film. Ezt a filmet, most érettem meg igazán, ott Majkpusztán. Be is linkelem ide az előzetest és a teljes filmet is meg néhány képet a Majkpusztáról is. Tartalommal teli „jelenlét-csendet” kívánok Mindenkinek!
Vörösboros őzpörkölt, csicsókával, gombával és párolt répával
Jöjjön egy kis konyhazsonglőrködés; Húsvéthétfőn miután kivettem a kofferből és a vállfára akasztottam a lutherkabátot az ágendába pedig beleraktam a mózestáblát nekiláttunk az ünnepi ebéd elkészítésének. Kissé izgatottan kezdtünk hozzá az ínyencségek elkészítéséhez, mert még ilyen úri huncutságot nem műveltünk. Hosszas tanakodás után konszenzusra jutottunk, hogy a hűtőben lévő alapanyagokból mi jót alkossunk. Látható többség (2-0-0) a vörösboros őzpörkölt mellett döntött. Éváéktól kaptunk egy nagy adag, pörköltnek való másfél kilós őzhúst. Megmostam, kicsontoztam és felkockáztam a vadhúst és egy kis tárkonnyal és fokhagymával és egy leheletnyi olívaolajjal összedolgoztam és kisidőre állni hagytam, hogy az ízek áthassák egymást. Ezalatt a Himeséktől kapott nagy mennyiségű csicsókát és a répát meg pucoltuk és fel is aprítottuk, majd a vöröshagymát vágtam apró darabokra és megpucoltuk a csiperkét. Egy kis olajon el kezdtük pirítani a vöröshagymát, hozzádobtuk a fokhagymát, és egy elegáns mozdulattal az őzhúst összeismertettük a forrongó és piruló zöldségekkel. Ezek után a pirospaprikát és a vadhúsokra komponált fűszerkeveréket rászórtunk az őzhúsra, kis dilemmázás után megúsztattuk ezt kompozíciót néhány bubimentes nagyfröccsel (2 rész vörösbor 1 rész csapvíz). Ezt követte a kevergetés és vacillálás hosszú folyamata, egy jó ideig eltartott, amíg az őzike megpuhult, addig bizonyos időközönként folyamatosan pótoltuk az őzet megpuhító jóféle vörösbort és a vízművek jóvoltából csapunkból folyó vizet. Amíg a hús pörkölté nem változott, megfőztük a csicsókát, megpároltuk a répát és kisütöttük a gombát. Majd amikor mindegyik külön-külön kellőképpen megpuhult összeöntöttük őket, hogy az ízek rendesen összeérjenek, néhány perc „összedolgozás” után tálaltuk az elkészült művet. A maradék vörösbort a poharakba töltöttük és a finom étek elfogyasztása közben megállapítottuk, hogy jót főztünk.;)
Keresztény gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban. Caravaggionak, a 16. és 17. század fordulóján élt híres olasz festőnek az egyik leghíresebb alkotása, Jézus és az emmausi tanítványok vacsorájáról készült. A festő úgy komponálta meg ezt a művét, hogy a kép mindenegyes szereplőjének tekintete a központi alakra irányul, Őt szemlélik döbbenten, amint Ő a kezében lévő kenyérre tekint, amelyet éppen megáld és megtör. Ez a döbbenet nem valamely rettentő félelmet tükröz, épp ellenkezőleg, katartikus - felszabadító - felismerésről és örömről tanúskodik. A művész azt a pillanatot ragadta meg, amikor az asztalánál ülő Jézust felismerik az emmausi tanítványok. Amikor ráébrednek arra, hogy ki is az, aki közöttük van. Amikor minden apró részlet a helyére kerül, és megértik, sőt megtapasztalják, a feltámadott és élő Krisztussal való találkozást. Ez az a pillanat, amely magában hordozza a mai ünnep üzenetét és mondanivalóját, az akkori és a mai tanítvány Krisztussal való örömteli találkozását. Ennek a találkozásnak a hatására, döntő fordulat következik be, megszületik a felismerés, a húsvéti hit, a húsvéti öröm; Jézus feltámadásról való bizonyosság.
Lukács evangéliumának egy igazi gyöngyszeme az emmausi tanítványok története. Az írásmagyarázók úgy vélik, hogy ez a legrégebbi szövegek egyike. De nem csak ezért értékes, hanem a magával ragadó ereje miatt, amit a történet magában hordoz. Olyan ez a néhány vers, mint egy novella. Az olvasót már az első sorok képesek megragadni. Feltűnik a két Jeruzsálemből szomorúan hazafelé baktató tanítvány, a lelkükben ott kavarognak a nagypénteki események. Nem tudnak, és nem is akarnak ezektől a gondolatoktól szabadulni, erről beszélgetnek és vitatkoznak az úton. Ezekhez a tanítványokhoz csatlakozik egy idegen.
Bravúros az a megoldás, ahogy ezt Lukács megismerteti velünk. Mint akárcsak egy izgalmas kriminél, mi egy lényeges információval többet tudunk, mint a két emmausi tanítvány. Valamivel többet tudunk, de a lényeg még nem tárult fel előttünk. Mi tudhatjuk, hogy a hozzájuk csatlakozó alak Jézus, de megjelenésének pontos célját mi sem ismerjük, épp úgy rejtve van előttünk, mint a tanítványok előtt. Ezért mi is kíváncsian olvassuk és követjük az eseményeket.
Jézus együttmegy a tanítványokkal, kíséri őket, kérdezgeti őket, beszélget velük, mindezt azért teszi, hogy ott és akkor a döntő pillanatban felismerjék Őt. Jelenlétével, kérdéseivel, magyarázataival érleli a tanítványokban a felismerést. Azt a felismerést, amely döntő fordulatot hoz az életükben, amely örömre fordítja a komor szomorúságukat, amely bizonyossággal váltja föl a kételyeket. Ők még nem is sejtik ki, és mi célból van velük, de mi - a külső szemlélők -, láthatjuk a történet- és az események ívét, amely az emmausi vacsoránál éri el tetőpontját, ott és abban a pillanatban, amelyet a fénymásolatunkon látható festmény is megragad és kiragad, a kenyér megáldásának és megtörésének pillanatában.
Jézus észrevétlen csatlakozik tanítványaihoz. Hiszem, nem csak akkor tette ezt így, hanem ma is így közeledik hozzánk mai tanítványihoz, hogy döntő fordulatot hozzon számunkra is, hogy felnyissa a szemünk, és képesek legyünk Őt meglátni, megismerni és megtapasztalni és mibennünk is megszülessen a húsvéti hit és húsvéti öröm, a felismerés, - Jézus feltámadásról való bizonyosság - és ez az üzenet, ez az élmény formálja át és töltse be a mi életünket is.
„Miről beszélgettek egymással útközben?” - ezzel a semlegesnek tűnő, de a lényeg felé vezető kérdéssel kezdi Jézus a tanítványok felkészítését arra, hogy képesek legyenek felismerni Őt, hogy valóban át tudják élni a vele való találkozást. A tanítványok elmondják mindazt, ami a szívüket nyomja. Szavaikból kitűnik, hogy mélyen megrendítették őket nagypéntek eseményei. Tudnak az asszonyok híradásáról, azt is hallották, hogy üres a sír. Ismerik tehát a tényeket, de ez még önmagában kevés, mert ezekhez az információkhoz nem társul semmiféle személyes megtapasztalás. Logikusnak tűnne, hogy Jézus rögtön felfedje kilétét, de Ő itt nem ezt teszi. Mert ezzel csak a tanítványok téves elképzeléseit erősítené meg és nem jutnának el a katartikus - felszabadító - felismerésre, hanem csak egy téves ábrándot erősítene meg bennük, mert ezek a tanítványok olyan messiást vártak, „aki megváltja/felszabadítja Izrael országát”, aki földi hatalommal rendelkezik, és földi viszonylatokban hoz szabadságot. Jézus pedig – akkor és most is – határozottan szétoszlatja a róla alkotott tévképzeteket. „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.”
Jézus, bár nagyon határozottan válaszol, de ő nem kioktat, hanem tanít. Rávilágít azokra a részletekre, amelyeket a tanítványok eddig nem láttak meg. Először felnyitja a szemüket, hogy az Írásokban meg tudják látni a messiást. Ezek után nyílik meg a szemük arra, hogy a közvetlen találkozásban képesek legyenek meglátni a Krisztust. Meglátni a melléjük szegődött idegenben Jézust, és meglátni Jézusban a Megváltót, amikor Ő az asztalnál kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és nekik adja.
„Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” - marasztalják a tanítványok az útitársukat. Ezekből a szavakból kitűnik, hogy az Emmaus felé vezető úton elhangzott mondatok nagy hatást gyakoroltak rájuk, és nem akarnak elválni tőle. Jézus pedig hagyja magát meggyőzni és betér hozzájuk, hogy ez a találkozás elérje célját, megismertesse önmagát velük és felnyíljon a tanítványok szeme.
Az emmausi tanítványok előtt feltárul az, ami addig el volt rejtve előlük. Elérkeznek ahhoz a ponthoz, ahonnét szemlélve megvilágosodik, érthetővé válik minden, ami velük történt, nem csak a hazafelé tartó úton, hanem a tanítványságuk ideje alatt. A vendégként házukba érkező útitárs váratlanul az asztalnál házigazdaként megáldj és megtöri a kenyeret, éppúgy, ahogy azt Jézus tette az ötezer ember megvendégelésénél és az utolsó vacsorán. Ekkor döbbennek rá, hogy ki is van velük. Ekkor érik be mindaz a tanítás, amellyel megismertette őket. Ez az a találkozás, amelynek az élménye örömre hangol. Mert ott abban a pillanatban megnyílik a szemük és megértik, hogy Jézus az, aki velük van Ő a Megváltó, a Krisztus és mindaz, ami Vele történt, értük történt. Minden földi hatalomnál többet és értékesebbet hozott az ember számára azzal, hogy feltámadt, valóban feltámadt. Ez a húsvéti öröm, ezt élik át az emmausi tanítványok. De nemcsak ők, hanem mi is átélhetjük ezt a csodát. Mi is részeseivé válhatunk a Feltámadottal való találkozásnak. Ha életünk eseményeit nézzük, számtalanszor vagyunk olyan helyzetben, hogy amikor különféle nehézségekkel és kihívásokkal kell megküzdenünk, úgy érezzük, mintha az Isten magunkra hagyott volna abban a helyzetben. Aztán, ha csitulni kezd körülöttünk és bennünk a vihar, akkor döbbenünk rá, hogy Ő mindvégig velünk volt, csak mi nem láttuk meg Őt.
Egy másik formában is megláthatjuk, megtapasztalhatjuk Isten valóságos jelenlétét az életünkben. Az úrvacsorában ugyanazt az élményt, ugyanazt a valóságot élhetjük át, mint az emmausi tanítványok. A Feltámadott nem rejtőzik el előlünk sem, épp ellenkezőleg, az a célja, hogy megnyíljon a szemünk és felismerjük Őt. Az úrvacsora jegyeiben, láthatóan és valóságosan jelen van. Itt is Ő lép felénk és megszólít bennünket és hív a vele való találkozásra. Az ostya és a bor megjeleníti számunkra Krisztus szeretetét, ahogy önmagát adja értünk, ezeken a kézzelfogható dolgokon keresztül is közel akar lépni hozzánk, meg akarja ismertetni velünk szeretetének közelségét. Azt ígérte velünk lesz a világ végezetéig. Kísér bennünket, és előttünk jár, nem hagy magunkra, ezt gyakorta nem vesszük észre, mert akárcsak az emmausi tanítványok látását, úgy a mi látásunkat is valami akadályozza, - saját problémáik, elképzeléseink, megrögzött gondolataink. Éppen ezért Jézus különbözőmódokon, megszólít és tanít bennünket, hogy megismertesse velünk önmagát. Felénk lép, hogy a róla szóló ismereteink, ne maradjanak csak ismeretek, hanem a vele való találkozás fényében élővé váljanak és megélt hitté formálódjanak.
Vessünk egy pillantást még Caravaggio képére, figyeljük meg, miként ragadja meg azt a pillanatot, amikor a tanítványok ráébrednek, hogy valójában ki az, akivel találkoztak. Ébredjen a mi szívünkben is ilyen örömmel teli megdöbbenés, amikor észrevesszük a mindannyiunk életében jelenlévő és értünk munkálkodó Jézust. Ez a magával ragadó, boldog felismerés töltsön el bennünket, amikor átéljük és megízleljük az ostyában és a borban, Krisztus megváltó szeretete mennyire közel lép hozzánk. Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Ámen
Alázatos Királyunk! A nagyhét nyitányán eléd hozzuk gondjainkat és örömeinket. Hálát adunk Neked, hogy ezen a virágvasárnapon is Te közeledsz hozzánk, és be akarsz vonulni az életünkbe. Mi is hozsannával fogadunk és magasztalunk Téged, hogy meghallgatod könyörgésünket.
Bevonulásodkor sírtál Jeruzsálem felett, mert nem ismerte fel a békességre vezető utat. Nyisd meg szemünket, hogy lássuk és megbecsüljük mindazt, amit felkínálsz nekünk az induló nagyhéten.
Első utad a templomba vezetett, hogy megtisztítsd a kalmárkodás szellemétől. Tisztítsd meg a mi istentiszteleti életünket is minden hazug képmutatástól, számítgatástól, megüresedett formalitástól. Segíts, hogy templomunkban újra felfedezzük az atyai házat, ahol őszinte imádságban, párbeszédben élhetjük át a veled való találkozás és közösség örömét.
Urunk, azon az első nagyhéten Te szolgaként mostad meg tanítványaid lábát, hogy példát adjál nekünk is az alázatos szolgálatra. Fordíts és vezess minket ezekben a napokban mindazokhoz, akiknek szükségük van gondoskodó szeretetünkre. Használj fel minket gyógyító munkádban.
Mesterünk, egykori tanítványaid cserbenhagytak, megtagadtak, elárultak Téged a keresztúton, mert nem fogták fel szenvedésed értelmét és célját. Add, hogy ezen a héten napról napra közelebb kerüljünk Hozzád, és egyre világosabban ragyogjon fel számunka a keresztfa titkának tündöklő fénye. Ennek világosságában hálás szívvel magasztalunk Téged mindazért, amit értünk, miattunk és helyettünk elvégeztél a Golgotán.
Ajándékozz meg minket nagycsütörtök meghitt úrvacsorai közösségével, nagypénteken őszinte bűnbánatával, nagyszombat tartalmas csendjével és a feltámadás hajnalának minden kétséget, sötét árnyat elűző örömével! Tedd számunkra valóban naggyá ezt a hetet. Segíts, hogy másokkal is meg tudjuk osztani a tőled kapott kincseket. Ámen
Itt van a kis ovis csapat. A Piroska óvoda (evangélikus) elit kommandója. Hátul Nono (Noémi), előtte Grace és Tomi. Azt hinné az ember, hogy három kis lurkóval könnyen megbirkózik az ember, no de a valóság kissé árnyaltabb… tud kihívás lenni ez a három kis manó… de le kell szögezni, jó sok öröm van velük. Péntekenként félórát vagyok velük, játszunk, gyurmázunk, színezünk, no és persze bábozok is nekik, mert az aktuális történetet prominens vendégek hozzák el a gyerkőcöknek. Elefánt Fáni, Tigris Tibi és Kutya Kázmér Pilisen a Vasúti oviban maradtak úgyhogy itt új csapatot kellett összehozni; mostanság Nyúl Béla, Medve Misi, Bárány Bandi illetve a Pörge utcai remek „manufaktúrában” dizájnolt Kócos Peti és Szoknyás Fanni a munkatársaim.
Csak egy kis helyzetkép a hangulat bemutatása végett: Múlt héten Peti és Fanni hoztak egy történetet a gyerkőcöknek, a két faalapú báb (magyar hangja: jómagam) a kánai menyegzőről a jobb érthetőség kedvéért Kánai lagzi címmel konferálták fel a történetet. Már a cím hallatán elkezdett eszeveszett módon örülni a kis Grace. Próbáltam felvezetni a történetet, de annyira fel volt dobódva a gyerkőc, a nagy örömét látva nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg a hirtelen jókedve okát. – Áron bácsi, az én szüleimnek is Kánában volt a lagzijuk, mert az én apukám kánai, mondta nagy boldogsággal Grace, majd nagy lelkesedéssel nézte és hallgatta Kócos Petit és Szoknyás Fannit, hogy mi is történt Kánában. No igen, az óra után, rákérdeztem az óvónéniknél… Grace apukája ghánai születésű, és tényleg ott volt az esküvőjük. Végül is Kána vagy Ghána csak egy kis különbség ;) szóval ilyen és ehhez hasonló vidám hangulatban telnek a hittanórák a Piroska oviban…
Egy kis úri huncutságot sikerült hozzá tákolni a bloghoz. Az elmúlt jó pár hétben leállt a statgép, ami a blogstatisztikát tartotta számon, úgyhogy én gondoltam egy merészet és kerestem egy „beépíthető” blogszámlálót, és be is üzemeltem, itt látható a főoldal és a bejegyzések szélén bal oldalt fent. Kíváncsi leszek, hogy működik majd, no meg persze az általa mért adatok is érdekelnek. Lassacskán közeledik ez a kis blog a 800. bejegyzéshez, egy ilyen kis frissítés, csinosítás épp ráfért erre a kis internetes naplóra. Lehet, hogy egy nagyobb átalakítás kéne, de annyira megszoktam ezt az arculatot, hogy szerintem minden marad a régiben. A tartalmat igyekszem folyamatosan frissíteni, a blog megjelenési formája viszont csak abban változott az elmúlt hét és fél év során, hogy 2007-ben beszerkesztettem a kommentelés lehetőségét, tavaly pedig egy Like-gombbal lett gazdagabb ez a napló, no és akkor most ez a számláló. Remélem majd pörögni fog rendesen, igyekszem megtenni a legtöbbet, ami tőlem telik; gyűjtögetem a gondolatokat és farigcsálom az új bejegyzéseket, hogy érdemes legyen beleolvasni az IlzerBlogba.
A minap egy bolt kirakatában megláttuk azt, amit régóta szerettünk volna, és a gusztusos portéka mellett egy olyan árcédula díszelgett, amelyre nem egy őrült összeg volt ráírva. Épp volt rá keret, szóval nem sokat teketóriáztunk megvettük a hőn áhított terméket, egy igazi pofás kis piknikkosarat. Fonott kosár jobban mondva koffer, utazásra kiképzett evőeszköz-, tányér- és pohártartóval. Rá kell nézni és egyszerűen elbűvöli az embert, mert békés, nyugodt, szabad, természetjárós hangulat árad belőle, egy sajátos idill. A harmonikus (kis)polgári lét egyik emblémája. Ilyen fonott kis kofferrel a kezében az ember nem siet, nem kezd el kapkodni, hanem szép komótosan lépdel és minden mozdulta higgadt és kiegyensúlyozott, semmi kapkodás, hanem csupa nyugodt mozdulat és kontemplatív alapállás. Elhatároztuk, hogy a hosszúhétvégén beüzemeljük takaros kis portékát. A sikeres beüzemeléshez, alaposan fel kellett tölteni az „ember-takarmány-tároló-kézikészüléket”, nem holmi szendvicsekkel raktuk tele a fonott kofferünket, hanem sült csirkemellel, sült krumplival, salátával és egy kis adag vörösborral, a desszerttel nem bíbelődtünk sokat, beértük egy nagy tábla csokival. Kicsit morfondíroztunk, hogy hova is menjünk, de aztán hamar konszenzusra jutottunk és a megpakolt piknikkosárral buszra szálltunk, és másfél óra békávézás után megérkeztünk a Fenyőgyöngye megállóhoz és elindultunk a Hármashatárhegy tetejére. Igazi tavasz eleji idő volt, napsütés felhő nélkül, a hőmérséklet pedig számunkra optimális volt, nem túl meleg és nem is hideg, pont jó. Szép volt az idő és mi vidáman baktattunk fölfelé, beszélgettünk sokat és közben madarakat és virágokat nézegettünk, megszemléltük a pazar panorámát. Nem siettük el a dolgot, egy óra alatt értünk föl a hegytetőre. Eszünkbe jutott a két évvel ezelőtti esküvő, ami itt fönt volt, barátok és az a hangulat. Kerestünk egy napos helyet, ahol nem nagyon mászkáltak túrázók és kicsomagoltuk az elemózsiát és „lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket...” – csak, hogy klasszikusokat idézzek – na jó ezeket nem, de az előbb említett és alatt látható finomságokat igen. Szép komótosan elfogyasztottunk mindent, ami a kofferünkben volt és Budai-hegység szépségein hosszasan pihentettük tekintetünket, az egészséges életmód keretében a friss levegőn, koccintás után legurítottunk egy pohár villányi vörösbort, majd folytattuk a sziesztát. Az este közeledtével szép komótosan összepakoltunk és lesétáltunk a hegytetőről, majd hazafelé menet útba ejtettük a Daubnert, ha már egyszer arra jártunk. Most sem csalódtunk a cukrászdák gyöngyében. Jóllakottan, vidáman és kissé elpilledve értünk haza és megállapítottuk sikeres volt a piknikkosár beüzemelése.
A csillagidő 2012. március 7. szerda, 15.00. Itt tébláboltam 10-15 percet, az is lehet, hogy többet, mert pörögtek a gondolataim, és nem nagyon figyeltem az időre. Néztem a – lassacskán tavaszi – fényeket, árnyékokat. Eszembe jutott néhány meghatározó élmény, pár évvel és pár héttel ezelőtti találkozás. Belenéztem a víztükörbe és visszanéztek kérdések és válaszok is. Aztán elindultam, de a hosszúra nyúlt pillanat élménye most is bennem van.
Már régóta tervezem, hogy leülök bloggolni, no most végre sikerült, egy pár nappal ezelőtti és egy néhány hetes élmény motoszkál a fejemben. A lelkészi munka fontos része – amint azt már a teológusok a gyakorlati órákon a tanszék professzorától jól megtanulták – a látogatás. Én szeretek találkozni, beszélgetni emberekkel, szóval számomra mindig nagy élmény egy látogatás, a gyülekezet tagjait ilyenkor sokkal közelebbről meg tudom ismerni, nagyon értékesek ezek a beszélgetések. Pár hete Józsi bácsiéknál voltam, ő volt hosszú ideig a teológia portása, mindig jókat beszélgettünk. Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer az ő gyülekezetében leszek lelkész és megismerhetem az unokáit, akikről olyan lelkesen mesélt annakidején. Az a közvetlen és szeretettel teli hangvétel az elmúlt 8 évben sem változott, ugyanaz a vidámság csillogott a szemében most is. Beszélgettünk sok mindenről élettörténetekről, kérdésekről, emlékekről. Jó volt megismerni őket így közelebbről. Én is meséltem magamról, tervekről, tapasztalatokból, aztán sztoriztunk az egyetemről, egyetemi életről. Olyan élettel és szeretettel teli beszélgetés volt. Megnéztem azt a füzetet, amelybe bele írta az összes hallgató nevét évfolyamonként minden szeptemberben, és ő volt az első, aki a második héten mindenkit a keresztnevén szólított. Megmutatta azt a gyűjteményt is, ahol az unokáktól kapott kincsek, emlékek vannak. Öröm volt hallgatni, ahogy olyan hatalmas szeretettel beszél az unokáiról, családjáról. Teljesen felvillanyozott a náluk töltött két óra és nagy lelkesedéssel sétáltam haza.
Vasárnap pedig az Ezüst utcában jártunk Pistáéknál, a Ligeti gyülekezet egyik oszlopos családjánál. Az istentisztelet után egyenesen hozzájuk mentünk, megismerhettük a nagy családot és egy igazi olaszos hangulatú nagycsaládi vasárnapi ebédnek és sziesztának lehettünk a részesei. Finomabbnál finomabb étkek kerültek az asztalra miközben mind a három generációval nagyot lehetett beszélgetni komoly és egészen könnyed témákról egyaránt. Hitbeli kérdésekről éppúgy, mint a konyhaművészet és a hajvágás rejtelmeiről. Itt is fantasztikus volt a hangulat. Felemelő volt látni, hogy milyen összetartó ez a család, és mennyire szeretik egymást. Ráadásul az ebéd is pazar volt szóval testileg és lelkileg is alaposan feltöltekezve értünk haza délután 4 óra tájban.
Ez a két látogatás is akárcsak az eddigi jó pár hasonló, nagyon emlékezetes volt, remélem még sok ilyenben lesz részem…
Beszélget a plébános, a református lelkipásztor, az evangélikus lelkész és a kántor...
Akár egy vicc is kezdődhetne így, de ez nem vicc volt, azért poén volt rendesen, ugyanis meghívtam a ligeti plébánost és a református lelkipásztor kollégákat egy laza farsangvégi pajtáskodásra. Józsi (atya) és Lajos (l.pásztor), akik egyébként telek szomszédok, együtt érkeztek és már a kapuban röpködtek szóviccek. Sejtettem, hogy jó kis este lesz. Annak rendje és módja szerint, egy kis spiritusszal fogadtam őket, a jó kis párlatot a betyárpoharakba töltöttem és rövid pohárköszöntő után felhörpintettük a lélekmelengetőt. Előkerültek a hűtőből a különféle sajtok és a jóféle bekevert csicseriborsó krém, Éva meglepett bennünket egy nagy adag pattogatott kukoricával és villányi pincék folyékony finomságai is felsorakoztak. Több mint három órát beszélgettünk mindenféle témáról, a konyhai fortélyoktól, a sporton, a képzőművészeten és az irodalmon keresztül, a gyülekezeti kérdéseken és ökumenén keresztül egészen a saját anekdotákig. Baráti beszélgetés volt ez a javából, láttam rajtuk, hogy ők is jól érzik magukat. Sokszor felröhögtünk és volt, amikor kicsit bepárásodott a szemünk, szóval olyan igazi tartalmas mély és emellett felüdítő beszélgetés volt. Talán ez 80-100 éve szinte elképzelhetetlen lett volna ilyen (klerikális) ökumené, bár ki tudja… most meg itt ültünk és beszélgettünk. Vannak dolgok, amiket másként látunk, de a lényegben közös nevezőn vagyunk. Jó volt megélni ezt a baráti közösséget, nagyon örülök, hogy a barátaimnak mondhatom őket. Szeretem megélni a közösséget liturgikus öltözetben és civilben egyaránt…
Pénteken bővült az ifitermünk, a hónap elején tartott gyülekezeti bál bevételéből beruháztunk egy csocsóasztalra, sikerült ezt az ifi keretében beüzemelnünk. Együtt bontottuk ki a méretes csomagot, amelyben a lapra szerelt állapotban leledző csocsó rejtőzött. Némi fejtöréssel egybekötött barkácsolás eredményeként összeraktuk a készüléket, amit annak rendje és módja szerint be is üzemeltünk. A göttingeni Stiftben is volt egy csocsóasztal, valamint a pilisi ifi is jó pár éve nyüstöl egy ilyet, így én némi rutint szerezhettem volna eme játékban, de sajna a rejtett tehetségem még nem bontakozott ki, és a pénteki szereplésem is arról árulkodik, hogy ez a közeljövőben nem is fog bekövetkezni. Elvertek, mint jég a határt, de azért volt sikerélmény, no nem a játékban, hanem azért mert láttam a srácokon, hogy a csocsó sikert aratott.
Szombaton egy kis kirándulást sikerült nyélbe ütni az ifisekkel. Nekiindultunk, hogy egy kisvasutazással egybekötött pajtáskodást megvalósítsunk. Idejét se tudom, mikor ültem gyermekvasúton gyanítom, hogy úgy cirka húsz éve – elég durva belegondolni ebbe. Szakavatott szenior gyermekvasutas társaságában érkeztünk meg Hűvösvölgybe. Már távolról láttam az állomáson indulásra kész nosztalgia szerelvényt elől egy mesés kis gőzmozdonnyal, pont akkor indult el amikor odaértünk, de még volt egy kis időm, hogy megcsodáljam. Gyermeki csodálattal bámultam ezt a pöfékelő gépezetet, mire egy kicsit ocsúdtam a csodálatból és végig futott az agyamon, hogy meg kéne örökíteni ezt a járgányt már kigördült szerelvény. Mi a következő vonattal indultunk, és hangulatos jól felfűtött kocsival eldöcögtünk a János-hegyi megállóig. Varázslatos volt, ahogy havas erdős, dombos vidéken vidáman zakatolt a kisvonat. Fölsétáltunk a kilátóba, ahol egy pazar panoráma fogadott bennünket majd elsétáltunk a Normafához, ahol a séta során keletkezett energiaveszteségünket rétesekkel pótoltuk majd szép komótosan fogaskerekűvel visszaérkeztünk a Városmajorba. A Kino kávézójában zártuk a napot. Szerintem remek volt. Jó sok beszélgetés, természet közeli pillanat és remek hangulat. Szeretek ilyen jó kis csapattal pajtáskodni.
1996-ban hallottam arról, hogy nyáron valami nagy ifjúsági tábor, Szélrózsa országos evangélikus találkozó lesz Váralján. Nagy lelkesen jelentkeztem is. Amikor kiszálltam a gyülekezeti „szórvány-Corsából” és ott voltam azon a zöld tisztáson Váralja határában már akkor éreztem, hogy ez jó lesz. Erősen tábori volt a hangulat. Nagy katonai sátrak, és vizes blokkok (jobbára csak hideg vízzel), de valahogy ez nem zavart. Volt az egésznek valami igazán pezsgő légköre, érződött a kiforratlanság, de ez senkit nem zavart, és még a zuhogó eső se tudta megtépázni a Szélrózsa varázsát. A koncertek hangulatát és egy-két áhítat üzenetét még ma is egész pontosan vissza tudom idézni. Meghatározó élmény volt az a pár nap. A csoportbeszélgetések, a tábori miliő, a találkozások élménye, az esti művészfilmek, no meg a Promise koncert. Rengeteg élménnyel érkeztem haza. Aztán ugyanez volt a bodajki, debreceni, kismarosi, tatai, szolnoki találkozó után. Egyre inkább felerősödött bennem annak az értéke, hogy ez a szó szoros és átvitt értelmében is egy találkozó. Rég nem látott barátokkal ismerősökkel tudtam nagyokat beszélgetni, vagy legalább pár szót váltani, és közben bitang jó programokban vehettem részt. Olyan fórum beszélgetéseket és előadásokat hallgathattam meg, amelyek rendkívül lebilincselőek voltak, így hirtelen Popper Péter és Hankiss Elemér előadása jut eszembe, de emellett számtalan színt tapasztalhattam meg a reggeli és az esti áhítatokon, kis és nagy csoportban. Mindegyik Szélrózsán tényleg remekül éreztem magam. A kőszegi találkozó előtt Gábor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem beszállni a szervezésbe, egy-egy részfeladatba és én boldogan igent mondtam, aztán szarvasi Szélrózsában is aktívan benne voltam, és nagyon élveztem. Idén a Balaton parton, Fonyódon lesz a Szélrózsa, és a jövő héten lesz egy előtalálkozó. Kíváncsian várom milyen lesz. Jónak ígérkezik a dolog most is. Idei Szélrózsa előkészítésben is részt veszek, sajátos módon, az internetes hírverés, reklámozás területén, de szerintem ott is lesz mit csinálnom. Az az ötlet jött, hogy mi lenne ha a fonyódi Szélrózsa plakátján szereplő figurákat valós személyekről mintáznák. No az egyik valós személy én lennék és az itt látható figurát (Szélrózsa Áront) rólam mintázták és már regisztrált is a Facebookon, hogy azon keresztül is reklámozza a Szélrózsát, mókás feladat ez. Szóval igent mondtam erre a felkérésre, mert tényleg jó szívvel tudom ajánlani a Szélrózsát, úgyhogy most is megragadnám az alkalmat, hogy biztassam az idetévedt kedves blogOlvasót, hogy klikkeljen a Szélrózsa oldalára, és ha van kedve a jövő héten jöjjön el az előtalálkozóra, és ha kedvet kapott találkozunk júliusban Fonyódon. :)
Szombaton a gyülekezetünk alapítványa bált rendezett, ahol tombola is volt. A legizgalmasabb nyereményt itt szeretném közszemlére tenném (sajnos nem mi nyertük meg) A nyertes utólagos engedelmével közlöm ezt a fotót és egy pár nap múlva (a játék lezárultával) a készülék működését bemutató videót is, de addig egy kis játék.
Szeretnék egy kis versenyt hirdetni, aki megmondja mi ez és hogyan működik vendégem egy korsó sörre (a Csak a jó sörök boltjában), a megfejtéseket kommentekben várom. Akik ott voltak a bálon és már tudják mi ez a masina ők ne árulják el, de ha jelentkeznek nálam ők is vendégeim egy korsóba zárt folyékony kenyérre.:)
A kommentemben megtalálhatja a kedves blogOlvasó a megfejtést... ;)
Izgalmas és érdekes dolog a hittanóra, remélhetőleg nem csak az egyszeri alszerpapnak, hanem a gyekőcöknek is. Agyalok sokat azon, miként lehetne hatékonyabbá és érdekesebbé tenni ezeket az órákat. Néha nagyon le tud izzasztani egy-egy összetett helyzet. Tartsak rendet az órán, de nem legyek túl szigorú, a gyermekek képességeihez igazodjon az anyag, de közben tartsam a tanmenetet is. Legyen érdekes az óra, de a tárgyi tudás is növekedjen és legfőképpen tovább adjam azt az a Jó Hírt, ami rám van bízva… és még sorolhatnám. Sokszor érzem, hogy nem vagyok egy képzett pedagógus és igyekszem a lemaradást behozni, de azért ez komoly kihívás. Nagyon szeretem a hittanosaimat, és ezt remélem ők is érzik, de jó lenne, ha egy szakmailag jól megtalpalt hittantanár tapasztalatainak a birtokában lehetnék. Tudom; a gyakorlat teszi a mestert, de néha olyan jó lenne, ha már most lenne annyi bölcsességem, hogy a péntek a 7. órában az egyébként tündéri (csak fiú) harmadikosaimat meg tudjam zabolázni úgy, hogy tanuljanak is, egy percet se unatkozzanak, és játékra is legyen idő, ki is tudjanak bontakozni miközben (bibliai)ismeretekre tesznek szert és minél kevesebb energiát keljen fordítani a fegyelmezésre. Szóval föl van adva a lecke nekem is… Szeretem a hittanórákat, remélem a prüntyők is, de azért ez nem piskóta. Sok remek élményem van, tulajdonképpen minden csoporthoz fűződik egy-egy markáns pozitív benyomás. Heti 9 hittan órám van 9 különböző csapattal, szeretek hittant tartani, de kíváncsi lennék, mit gondolnak a hittanosok… Néha egy 45 perces óra nagyon le tud strapálni, de másrészről fel is villanyoz. Szóval mostanság a hittanórákon morfondírozom…
Két kép hittanórák hangulatából. Az első képen a hétfői csapatot látjuk, teljes létszámban. Mindegyik kis kölök egy külön univerzum és olyan jó ezt megtapasztalni és pont ebben rejlik az igazi kihívás; A második képen egy impozáns kompozíció látható a 6 éves Noémi alkotása, ő ilyennek képzelte el Bábel tornyát, szerintem zseniális…
Csütörtök este, az aznapi ökumenikus istentisztelet után lelkesen, de egy kissé elfáradva érkeztem haza. Kipakoltam a táskámat, felraktam a vállfára a lutherkabátot, beraktam a dossziéba a prédikációt és belenézetem az imahét-füzetébe, hogy másnap miről fogok prédikálni. A konyhába üldögéltem és pillantásom az új, ámde igencsak teli szelektív kukánkra tévedt és éreztem, hogy ez a telítettségi szint átlépte azt az ingerküszöböt, ami fölött már cselekedni kell. Így hát magamra rántottam a dzsekit, fejemre húztam az tízéves dokkmunkás sapkámat és a kuka tartalmát egy méretes zsákba rejtve elindultam a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtő sziget felé, ami innét 300 méterre van. Sötét volt már, esett az eső, de úgy gondoltam „Ordnung muss sein!” és megszabadulok a szeméttől. Meg is érkeztem a multinacionális ABC árnyékában megbúvó hulladékgyűjtőhöz. Gondoltam először a fehér és színes üvegektől szabadulok meg és bele is hajítottam a (mint utóbb kiderült épp üres) konténerbe az első üveget, ami éktelen robajjal tört össze, ebben a pillanatban lassított egy autó, egy pillanatra felkapcsolta a kék villogót és a rend éber őrei néztek rám a kocsiból és miután jó estét kívántak egy lényegre törő mondattal folytatták: „Személyigazolványt lesz szíves!” Én kissé meglepődötten, leraktam a szűk családom által felhalmozott szemetes zsákot és odaléptem a kocsiból kitekintő zsarukhoz, át is nyújtottam a kért dokumentumot. Ők pedig az igazolványomat nézegetve egy fatikus kommunikációra hajazó mondattal folytatták a „társalgást”. „Kukázgatunk, kukázgatunk!” mondta az egyik kék ruhás „bobby”. „Épp ellenkezőleg – próbáltam nem túl tudálékosan válaszolni a közeg burkolt értékítéletet rejtő, diszkréten megfogalmazott vélelmének – én most próbálok megszabadulni ezektől.” „Könnyű azt mondani.” – hangzott a szarkazmustól nem mentes ám, kétségtelenül igaz felelet. Ezen a ponton éreztem, hogy a hidegtől remekül védő egyszerű fekete dokkmunkás sapka lehet, hogy előítéleteket szül, ezért le is vettem. „Adja ide lakcímkártyát!” - hangzott a határozott felszólítás. „Hol lakik?” „Bakancsos utca 2.” mondtam én végig nem gondolva azt a tényt, hogy még nem jelentkeztem át ide, amit a rend éber őre rögtön ki is szúrt. „Maga nem is ide van bejelentve!” éreztem, hogy szorul a hurok… Az anyósülében helyet foglaló, rövidre nyírt frizurájú biztos úr ekkor magához ragadta a CB-rádiót és beszólt az örsre „Körözés lesz!” „Mondjad a számot!” válaszolt az örs hangja. „Tudja, hogy illegális a kukázás.” „Igen tudom, de biztos úr, én a szemetet ide hoztam és nem viszem.” „Könnyű azt mondani.” fogalmazta meg ismét a tételmondatot. „No, mi a maga foglalkozása?” Kérdezte a biztos úr, míg az örsön lázasan dolgoztak az adataim ellenőrzésén. „Evangélikus beosztott lelkész vagyok és itt lakom a parókián, a templom mögött, itt szemben”. Ekkor az éjjeli őrjárat arcára ki ült kérdőjel, és látszott, hogy erre a mondatra nem számítottak. Eközben az örs is bejelentkezett „Nullás. Mást ne nézzek meg?” „Azt hiszem mást már nem is kell.” Majd a kissé lefagyott kétszemélyes osztag visszaadta a lakcímkártyámat és a személyimet és közölték „Minden rendben van! Jó éjszakát!” és sietősen a gázra léptek és távoztak. Talán még hallották, hogy én is jó éjszakát kívánok nekik, majd nekiláttam, hogy szelektív módon megszabaduljak a felhalmozott hulladéktól…
Szép volt, ez a polgári, amennyire egy polgári szép lehet. Az anyakönyvvezető szépeket mondott, szóvirág szerű mondatokat és kissé közhelyes gondolatok, de nagyon nagy lelkesedéssel és őszinteséggel. Érződött rajta, hogy szeretne valami olyat mondani, ami hasznos és értékes. Tükröződött a szemében a szeretet, és ezt olyan jó volt látni, de ezek a mondatok az Isten nélkül olyan üresen konganak számomra. Nem az anyakönyvezetőt akarom leszólni, mert tényleg nagy szeretettel beszélt, de a lényeg a szép mondatokon túl van. Ez az egész azért lényeges, mert erre kérjük az áldást, pontosabban arra, ami összeköt, ami bennünk és közöttünk van, ami ajándék. Nézegetem a csoportképet és mindenkit, akit ezen a képen látok nagyon szeretek és olyan jó ezt a csapatot együtt látni (Frédi nagyon hiányzik erről a képről). Jó volt együtt lenni velük; annyira jó lett volna mindenkivel nagyot beszélgetni, bár csak szűk körben voltunk mégis sokakkal alig tudtam beszélni. Nekem nagyon sokat jelentett, az a tudat, hogy együtt vagyunk. Amikor a pohárköszöntőt mondtam, és kerestem a szavakat, az futott végig rajtam, hogy milyen jó velük... A vacsoránál ott ült mellettem, a szerelmem, aki már a feleségem… mindketten azt éreztük, hogy milyen hihetetlen, hogy most már házastársak vagyunk. Ajándék ez nagyon… nagyon várom a július 6-t.
Az öltöny és a nadrág kivasalva, a nyakkendő megkötve, a tiszta fehér ingbe beletűztem a mandzsettát, a cipő kifényesítve. Ülök a szobában és lélekben is készülök; ez még „csak” a polgári, nem ez az igazán lényeges esemény, de ez is fontos. Ma két éve, hogy megtaláltuk egymást. Elindultunk a Public Pubból, felsétáltunk a Várba és közben történt bennünk valami. Együtt jöttünk le a Várból, a KékMacska meg én. Megöleltem és azzal a közös céllal indultunk el, hogy egy közös úton szeretnénk járni együtt. Két év alatt sok közös lépést tettünk meg, és azt érezzük jó együtt, mindig. Mindketten azt érezzük, hogy a másik ajándék, Isten ajándéka. Ma Magyarország Családjogi Törvénye alapján beírjuk a nevünket a házassági anyakönyvbe. Erre a közös útra szeretnénk minden nap áldást kérni; mert ez ajándék… Meg vagyok hatódva, mert érzem egy meghatározó pillanatot élek át. Hamarosan megérkezik Toma a II. János Pál névre keresztelt fehér Skodával, és a kocsiban ott ül majd Dóri, aki néhány óra múlva a feleségem lesz én meg a férje. Hú, de szép… Most megyek, és felveszem az öltönyt és vőlegénynek öltözök.
Sétálok a Deák tér felé egyszer csak az Astoriánál odalép hozzám egy különös fazon. Pénzt akar kérni – fut végig bennem az előítéletszagú gondolat. Biztos azt fogja mondani „vonatra kell”, vagy „nem hazudok, sörre kell” vagy „tudsz adni egy kis aprót” kombinálok magamban nem túl elegáns módon. „Lehetne egy szokatlan kérésem?” mondja az extravagáns külsejű srác. Én kíváncsi tekintettel mondom „Igen, persze. Mi lenne az?”. Sok mindenre számítottam, de erre nem; „Megvennéd az egyik novellámat?” Lelkesen bólogatok és ő már elő is kap egy hatalmas paksamétát. „Van itt filozofikus írás, sci-fi, mini-krimi, szerelmes és humoros történet” Látom, ott sorakoznak a gemkapoccsal összetűzött A4-es papírok a dossziéban. „Nincs pénzem és gondoltam, eladom egy-két írásomat. Ha veszel egyet és tetszik, küldök neked e-mailben ingyen egy kötetnyit. Figyu, annyit adsz, amennyit szeretnél.” Én meg csak vidáman figyelem őt, és fellelkesülten mondom: „Hú, hát ez jól hangzik. Veszek egy novellát. Ez a bőség zavara, nem tudok így ebből a nagy kötegből egyet kiválasztani. Te melyiket ajánlod, bármelyik téma érdekel.” „Tényleg, vennél egyet? Melyiket ajánlom? Ezt a három kis írást ajánlanám, ezeket nem rég írtam, az első most a kedvencem az a címe: Házasság kezdőknek. Ez érdekel vagy keressek egy másikat?” Vigyorogva nézek rá, és már nyúlok a papírért „Ez tökéletes. Ne is keress másikat! Ennél jobbat most nem is tudtál volna ajánlani.” Megkötetik az üzlet és mindketten boldogan megyünk tovább. Hazafelé a metrón mosolyogva olvasom novellákat, különösen az első az, amelyik felvillanyoz, de a másik kettő is remek. A három írás címe: Házasság kezdőknek, Szerelmi történet és Egy tükörbe nézek. Köszönöm Cz. P.-nek ezeket a felüdítő írásokat.
Két és fél óra alatt a következő ínyencségeket sikerült bevizsgálni: Tatár beefsteak, zeller krém leves bacon chips-szel, füstös sertés szűztorony zsályás vajjal, pácolt muflon illatos erdei fűszerekkel, nepáli kecskehús, pikáns kacsamell, sörös malac karaj, borjú burger roqueforttal keverve, baconos szűzérmék és levezetésként pedig egy kis aranygaluska.
Idejét sem tudom mikor voltam cirkuszban, szerintem nem túlzok, ha azt mondom, legalább 20 éve. Tamás öcsém cirkuszjegyekkel lepett meg, így történt, hogy megnéztük a Fenmo kínai akrobata társulat fergeteges előadását. Amikor a nézőtéren helyet foglaltunk, perceken keresztül nem tudtam feldolgozni a látványt; ez a porond milyen kicsi, és a nézőtér sem olyan grandiózus, mint ahogy az emlékeinkben élt. Arra emlékeztem, hogy itt minden olyan hatalmas és rá kellett döbbennem, hogy az jó 20 évvel gyermekként olyan nagynak tűnt azt ma már kicsinek mondom, különös érzés ez… Amint elkezdődött a műsor feledésbe merült ez a morfondírozás, mert a látvány lenyűgöző volt. Az akrobaták szédületes teljesítményt nyújtottak. Egyik ámulatból a másikba estünk. Rendkívül színvonalas volt az előadás. Mindenegyes szám profin volt felépítve. Egyensúlyoztak, lógtak, hintáztak, ugrottak, bicikliztek, összehajtogatták magukat, elkapták, visszadobták és mindeközben mosolyogtak. Pazar volt a látvány. Egy igazi showt láthatott a közönség, igazán szórakoztató volt ez a két óra.
Itt látható a mi kis karácsonyfánk. Kissé mélynövésű, de legalább nem kellett kivágni azért, hogy néhány hétig feldíszítve álljon a szobában. Sikerült egész hamar díszekkel beborítani ezt az aranyos kis fenyőt, még 23-án. Ekkor karácsonyoztunk kettesben és együtt meghallgattuk a Praetorius remekművét, épp úgy, mint egy éve. Előtte pedig finom füstölt makrélát ettünk, remek bort kortyolgattunk mellé, és jól éreztük magunkat, és kaptam egy igazán szép, egyedi KékMacskás ajándékot. Jó volt kettesben lenni, együtt ünnepelni… Szenteste az ünnepi istentisztelet után a családommal és egy a fenyőfánknál is kisebb vendéggel együtt karácsonyoztam. A kistermetű lény becsületes neve Csipi a törzskönyvezett pincsér típusú eb, aki remek súlypontemelkedéssel és nagy futkározóképességgel van megáldva. Helyes kis lény, nem csak Tamás öcsém, hanem az egész család kedvencem. Nem (csak) miatta volt szép a szentesete, hanem azért mert együtt lehettünk. Voltak már nem túl fényes karácsonyok, amelyekre nem szívesen gondolok vissza, ez az este nagyon rendben volt. Együtt volt a család, ritkán van ilyen, jó volt ezt megélni, és valahogy ebben a mozgalmas miliőben benne volt, hogy a Betlehemi Gyermek megajándékozottai vagyunk. A következő napokban is ezt élhettem meg burkolt vagy egész nyilvánvaló módon. Bevallom meglehetősen elfáradtam az igehirdetés dömpingben és jó volt az ünnep második napján úgy hátradőlni, hogy másnap nem már prédikálok.
Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Ígérem idén ez lesz az utolsó bejegyzés, amiben Joulupukkiról írok, no de nem lehet nem megemlíteni azt a nagy hírt, hogy a lappföldi Mikulás Rákoskeresztúron járt. Szűk egy órát töltött a Bakancsos utcában. A templom alaposan megtelt, több mint 500 gyermek várta a nagyszakállút, aki az itt látható személyre szabott verdával érkezett meg a mi rákosmenti Luther-szigetünkre.
A jó kedélyű finn bácsit lerohanta a helyi média és ő azon melegében riportot adott a lelkészi hivatalban. Az evangélikus sajtóval saját anyanyelvén tudott kommunikálni, a köszöntésére a déli egyházkerület püspöke is parókiára érkezett, aki kollégaként köszöntötte Miklós, Myra püspökének emanációját. A gyerkőcöknek, sőt gyanítom a felnőtteknek is nagy élmény volt ez a találkozás, de szerintem a legnagyobb falsh-ben annak a kisfiúnak volt része, aki elsők között érkezett és elszaladt még egy két betűs kitérőre és a legnagyobb megrökönyödésére a Mikulás bácsi lépett ki a mosdóból, látni kellett volna az arcát. Majd az unokáinak is mesélheti, hogy a budiajtóban találkozott a Joulupukkival.
Kihagyhatatlan ez a kép, amelyet Kristóf öcsém küldött nekünk képeslap formátumban.
Kulináris- és pajtáskodásügyi vonatkozásban is nagyüzem volt nálunk. Kedves rokonok érkeztek és gondoltuk csinálunk valami finomságot. Hosszas morfondírozás után a sztrapacska mellett döntöttünk, egy kicsit izgultunk, hogy hogyan is tudjuk színre vinni a szlovák konyha eme műremekét. A csapatmunka diadalt aratott és egy jóféle juhtúróban bővelkedő étek került az asztalra, amely sikert aratott. A kalóriaszegénynek nem mondható jól sikerült ebéd után még egy nagyot beszélgettünk. Április óta nem találkoztam velük és ez a találkozót már egy ideje szerveztük, folytatás következik. A délután és az este is hasonló hangulatban telt, bár a konyhában nem arattunk olyan egyértelmű sikert mint délelőtt. Nyáron a várban volt egy csokifesztivál, gondoltuk ellátogatunk oda, de belépődíj elrettentett bennünket, és elhatároztuk szervezünk egy alternatív csokifesztivált, amire ezen a délután került sor. Hosszas előkészítő munka után nekiláttunk a csoki habcsók elkészítéséhez. A kézi habverővel nem sikerült olyan habot összehozni, amilyenre szükség lett volna ezért egy huszárvágással egy szolid kamikáze akció keretében, „újraterveztük” a dolgokat és csokis „Plätzchen” lett a habcsóknak induló mandulás, rumos, cukorban bővelkedő, liszttel masszává alakított valamiből. Nem állítom, hogy ez lett a világ legjobb csokis tallérja, de jobb lett mintha habcsók lett volna belőle. A Dina és Barbi által készített pralinék viszont világverőek voltak, a hangulat remek volt és csoki fronton a bőség zavarával küzdöttünk és egy halom csoki maradt. Miközben ezeket a sorokat írtam, néhány kocka csokiból próbálok ihletet meríteni… Íme a fotó a csokikontingensről.
A minap az ifivel (junior és szenior) benéztünk a Zöld Teknős Barlangjába. Emlékszem a pilisi ifivel is jártam itt, az is hasonlóan jól sikerült este volt (ennek már három és fél éve, fura, hogy ilyen rég volt…) Szeretem ezt a teaházat. Valaki azt mondja, hogy giccses, de szerintem az egész miliőbe ez teljesen belefér. Hűen a nevéhez szinte minden apró kis zegzugban található egy teknőc; falra festve, vagy éppen fából kifaragva, de valahol teknős alakú a lámpa, no de a hely nem (csak) ezért jó, hanem a különböző (western, indián, afrikai és ázsiai) hangulatú szeparék miatt, ahol remekül lehet beszélgetni. Nem tudom megszámolni hányszor voltam itt és túlnyomó többségében pozitív élmény kapcsolódnak az itteni teázásokhoz. Voltam itt kihelyezett jegyes-beszélgetés, már az imént említett ifi alkalom, valamint kis- és nagy csoportos pajtáskodás keretében. Egy-két kivételt leszámítva másoknak is bejött ez a hely. Ügyesen lett átalakítva ez a pincerész, és most már a ház fölsőbb szintjét is átalakították. Szerintem ez a teázó kiválóan alkalmas baráti beszélgetésekre és a több száz különféle fantázianévvel ellátott ínyenc tea megdobja ezt az élményt. Úgy éreztem, hogy az ifisek jól érezték magukat, és nagyon örültem, hogy egy jót tudtunk beszélgetni. Olyan igazi közösség építő délután és este volt. Sajna azért egy páran nem tudtak eljönni, szóval nem volt teljes a létszám, de ha lesz hozzá kedv a következő félévben is benézhetünk ide. Amikor ott üldögéltünk a „Medveölő tipiben” eszembe jutott a pilisi ifis csapattal itt töltött este; nézetm őket és olyan jó érzés töltött el, mert azt éreztem ezt a csapatot is nagyon megszerettem, pont úgy, mint a pilisi „különítményt”.
„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok” Lk 21,28
Adventi gyertyagyújtás, Keresztúron
A város forgatagában rengeteg járdára szegezett vagy éppen üresen a távolba révedő tekintetet lehet látni. Olyan embereket, akik egykedvűen bandukolnak, vagy éppen feszülten rohannak, és ha szemükbe nézünk, nem látunk bennük semmi fényt, mert a fáradtságtól, megfáradtságtól és a reményvesztettségtől hideg és homályos a tekintetük.
Mi magunk is talán, olykor azon kapjuk magunkat, hogy elfogyott az erőnk. Testileg vagy lelkileg kimerültünk. Életünk ösvényén, leszegett fejjel bandukolunk, lefelé nézünk és megyünk ki tudja merre… A mindennapok gondjai és fájdalmai alaposan megdézsmálják energia készleteinket, és a lelket felüdítő, gondosan felhalmozott és elraktározott öröm és boldogság élményeinket.
Egy-egy nehezebb probléma, a felhalmozódó feszültség, vagy a tömérdek feladat hatására úgy érezzük alig állunk a lábunkon. Ebbe az olykor megfáradt és csüggedt hangulatba hasít bele Jézus felszólítása: „Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok!”. Felráznak ezek a szavak és arra bíztatnak, hogy lássuk meg azt Aki tartalommal és élettel teli energiával tudja megtölteni a fáradt és csüggedt hétköznapjainkat is. Lássuk meg azt, Aki közeledik. Királyok Királya, uraknak Ura érkezik hozzánk.
Ha egy uralkodó megérkezik valahová, akkor leszeget fejjel és meghajlással fogadják, de amikor a királyok Királya érkezik, amikor az Isten Fia közeledik, akkor Ő azt mondja; egyenesedjünk fel és emeljük fel a fejünket. Jézus nem azért érkezik a világba, hogy hódoljanak neki, hanem azért, hogy életet adó fényével betöltse lelkünket és megelevenítsen. Azért, hogy a csüggedt, fáradt és reményt vesztett tekintetekbe fény költözzön, a lelki fájdalmaktól meggörnyedt hátakat pedig kiegyenesítse. Az egyre növekvő ádventi gyertyafény azt jelzi egyre közelebb és közelebb van hozzánk a Megváltó, aki a mindennapok fáradt szürkeségét áttöri az ő fényével.
Azért jön, hogy ne fáradt és üres tekintettel járjunk ebben a világban, hanem a terhektől megszabadító munkája nyomán, szemeinkben a Lélek tüze világítson. Járjuk felemelt fejjel a karácsony ünnepéhez vezető ádventi utat, mert az élő Isten közeledik felénk, és megelevenítő szeretetét hozza el számunkra. „Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok” Ámen
Amikor egy lányban és egy fiúban megérlelődik az elhatározás, hogy a Magyar Köztársaság családjogi törvényében leírtaknak megfelelően jó lenne ha házastársaknak nyilvánítanák őket, akkor elzarándokolnak az illetékes civil ruhás Miss Önkormányzathoz (azaz anyakönyvvezetőhöz), aki csodák csodája a hivatalban nem nemzeti színű szalaggal átkötve ül a szocreál íróasztala mögött. Miután átadják a személyigazolványokat ellenőrzésre, és bevallják, hogy még nem voltak házasok és egyiküknek sincs még gyermeke, majd egybehangzóan kijelentik, hogy mindenkinek marad az a neve, ami eddig volt, és a születendő gyermekek egytől egyig Kovácsok lesznek. Ezek után már csak egy népszámlálás jellegű statisztikát kell kitölteni, eztkövetően át kell zarándokolni a lebonyolítással megbízott nonprofit (?) kft-hez. Ahol, az addig sem túl személyes hangvétel még egy (illetve két) fokkal anyagiasabbá válik és a „lehúzó iparág” lendületből tarkón csapja a szerelmetes érzéseket és gondolatokat. Következzen néhány szemelvény az ott kézhez kapott megrendelőlapról: Alapszolgáltatási díj 5000Ft, Tükrös terem (16fő alatt) ingyenes (látatlanban is könnyű emellett dönteni;)), oktató terem (?) 30fő-ig 6500Ft, Díszterem technikával, takarítással 28000Ft; Esküvő külső helyszínen 35000Ft, Emlékkönyv 10000Ft, feláras opciók szavalat és/vagy ének (ár megegyezés alapján). Emlék pohár 2800Ft/db plusz a gravírozási díj, emléklap mappával 2800Ft, gyertyagyújtás 1000Ft, kisméretű gyertyatartó 2800Ft nagyméretű 38000Ft kívánságra felárért ezt is gravírozzák. Koccintás 250Ft/fő, de ebbe még csak a pohár bérlete van benne, a pezsgőért külön kell fizetni. Asztali dísz 4800Ft-tól, szülők, hozzátartozók köszöntése csokorral 4800Ft-tól/fő. Fotós helyszínre rendelése 3000Ft de ez még nem tartalma a fotók árát… miután tisztázódtak, hogy ezeket nem kérik, elköszöntek és elmentek a (Főzelék) Dzsungelbe megünnepelni az eljárás elindítását…
Az előző bejegyzésemhez szorosan kapcsolódik a mai ugyanis a kedves finn testvérek Joulupukki néven ismerik a Mikulást, aki hamarosan Rákoskeresztúrra látogat. A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, nem az egy hete említett vőfély-mikulást kérjük fel, hogy álljon szolgálatba, hanem az originál finn illetve lappföldi Mikulás érkezik szűkebb pátriánkba. Egy hetet lesz kicsiny hazánkban és sikerült elintézni, hogy egy órát a Bakancsos utcában töltsön. Felcsillant a szemem, amikor megtudtam, hogy a hamisítatlan Nagyszakállú jön el hozzánk. Tudom kissé bárgyú dolog, hogy ezen olyan nagyon lelkendezek, de én bevallom, várom ezt a Mikulást. Ebbéli nagy lelkesedésemben, megnéztem mit mond a google a Mikulásról, néhány kattintás után kiderült, hogy a Mikulásoknak még nemzetközi kongresszusuk is van, minden évben Dániában, World Santa Claus Congress néven. Érdemes megnézni konferencia honlapját (itt) , különösen a fényképeket. Ezen a nemzetközi találkozón jelen volt a Rovaniemiben lakó Joulupukki is. Végig böngésztem a különböző népek Mikulás típusú személyeit, nincs túl nagy különbség közöttük, ez alól kivételek a baszkok. A baszk „mikulásnak” se piros ruhája, se rénszarvasai, de még nem is jó megjelenésű. Baszkok „mikulása” Olentzero. Ő egy népviseletbe öltözött, kormos szenesember, akinek mindig pipa lóg a szájában, és a néphagyomány szerint enyhén ittas állapotban szokott megjelenni, és karácsonykor megajándékozza a gyermekeket. Hiába ezek a baszkok egy különleges népség pelotát játszanak, egyetlen nyelvcsaládba sem sorolható a nyelvük, és közöttük nincs se B se AB vércsoportú, de Rh negatívos vércsoporttal rendelkezők száma rendkívül magas. Szóval nem is olyan meglepő, hogy egy pityókás szenesember náluk a mikulás. No de, ha valaki a jó megjelenésű nyelvrokon Joulupukkival szeretne találkozni az jöjjön december 9-én, pénteken délután 2-re a XVII. kerületben található a Pesti út 111.-be, a rákoskeresztúri evangélikus templomba. Szerintem, nem fogja megbánni.
90. születésnapjához közeledő nyugdíjas lelkésznél jártam egy hete. Különleges volt a beszélgetés, sok szeretett érződött ki a mondatokból. A beszélgetés vége felé azt mondta: „Szeretném elmondani neked még valamit. Az évek során sokat gondolkoztam azon milyennek kellene lenni egy prédikációnak. Három szóban tudnám ezt összefoglalni; mind a három úgy kezdődik, hogy „kor/cor”. Egy igehirdetés legyen KORrekt, KORszerű, CORnatus – ezt a szót én találtam ki – azt akarom mondani, legyen a prédikáció szívtől született”. Érződött, hogy ezeknek a szavaknak súlya van. Értékesek ezek a beszélgetések…
Megkértek, hogy a rákoskeresztúri evangélikus újságba, a Kereső Szóba írjak egy bemutatkozást. Gondoltam ezt ide is fölrakom:
„Szüleim első gyermekeként láttam meg a napvilágot egy verőfényes tavaszi napon, 31 éve. Első éveimet egy apró pestmegyei falucskában, Káván töltöttem, majd a közeli városba Monorra költöztünk. Káva mindmáig sokat jelent számomra; a nagyszülői ház, a vadregényes táj és a dombtetőn lévő evangélikus templom gyermekkorom meghatározó elemei. Nagyszüleim a gyülekezet oszlopos tagjai voltak. A diakonissza nagymamám volt a pénztáros, nagyapám a gondnok. A szüleim mindig is aktívan részt vettek a gyülekezeti életben, édesapám jelenleg a gondnoki teendőket látja el monori gyülekezetben. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy három öcsémmel együtt én is gyakori részvevője voltam a gyermek bibliakörnek, hittanóráknak és a konfirmáció után az ifinek. Az a légkör és az a lelkület, amit az ifiben megtapasztaltam az nagyon meghatározó számomra, akárcsak a piliscsabai és keszőhidegkúti táborok és a Szélrózsa találkozók.
A Monori József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1998-ban és még ugyanebben az évben felvételt nyertem a Hittudományi Egyetemre. Már az első év során közel került hozzám az Ószövetség; a héber nyelv és az ószövetségi teológia, nem kis szerepe volt ebben Muntag Andor professzor úrnak, aki megszeretette velünk ezeket a tantárgyakat. A másodéves koromtól egészen ötödév végéig, az Ószövetségi Tanszéken demonstrátorként részt vettem az ott folyó munkában. Diplomamunkámat a Holt-tengeri tekercsek messiásképéről írtam. Ezzel a témával részletesen is foglakozhattam Göttingenben, ahol egy évig voltam ösztöndíjas. 2005 szeptemberében kezdtem meg a gyakorlati (hatod-) évemet a Deák téri gyülekezetben, ahol ifj. Cselovszky Ferenc és Smidéliusz Gábor voltak a mentoraim. A hatodév során, lelkészjelöltként közelről megismerhettem a lelkészi munkát, és ez az év a szárnypróbálgatás jegyében telhetett. Nagyon sok segítséget kaptam mentoraimtól és az egész gyülekezettől. 2006. június 24-én avattak lelkésszé, Monoron. Az ordinációs igének Ézsaiás könyvéből választottam azt az igét, amely nagyon közel áll hozzám: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)
Fabiny Tamás püspök úr a pilisi gyülekezetbe küldött ki, ahol két évig voltam beosztott lelkész. Itt Pángyánszky Ágnes és Krámer György mellett és az ő segítségükkel kezdhettem el a gyülekezeti munkát, tőlük is sokat tanulhattam. Mindig is szerettem gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozni. Pilisen lehetőségem nyílt arra, hogy az óvodásoktól a gimnazistákig, különböző csoportokban foglalkozhattam fiatalokkal a hitoktatói és az ifjúsági munka keretében. A pilisi gyülekezeten belül nemcsak ezt a korosztályt szerettem meg, hanem az egész gyülekezet közel állt és mind a mai napig is közel áll a szívemhez.
Nagyon érdekel a teológia tudománya és szeretek tanulni, ezért is jelentkeztem a Hittudományi Egyetem Doktori Iskolájába. 2008-tól idén augusztusig doktori képzésben vettem részt, Jutta Hausmann témavezetésével; az Ószövetségen belül található elhívás történetekkel foglalkoztam, ezeken belül is Ábrahám elhívását vizsgáltam meg közelebbről. Az elmúlt pár évet nem csak a tudományos ismeretek és a kutatás szempontjából tartom fontosnak, hanem azért is, mert megismerhettem Takács Dórát, menyasszonyomat, aki jelenleg a Hittudományi Egyetem Kántor Szakának harmadéves hallgatója.
Nagyon örülök, hogy augusztustól újra gyülekezeti szolgálatba állhattam, itt a rákoskeresztúri gyülekezetben. Szeretném továbbadni a lelkészi munka minden területén azt az üzenetet, amivel megbíz az Isten.”
Vendégek érkeztek ezért gondoltam, egy kis konyhazsonglőrködésbe kezdek. Ilyenkor jön a nagy kérdés mi kerüljön a vendégváró asztalra. Láttam, hogy a boltban van rukkola, úgyhogy arra gondoltam, itt az ideje, hogy valami rukkolás finomságot készítsek. Vettem a rukkolán kívül még salátát, bébiparadicsomot, mozzarellát, lilahagymát és fokhagymát. Annak rendje és módja szerint ezeket, jó apróra vágtam, és szolidan meglocsoltam olívaolajjal és balzsamecettel, és egy kis oregánót is szórtam a tetejére, jól megkevertem és az így elkészült salátát rövid időre száműztem a hűtőbe. Csirkemellet apró darabokra vágtam, fokhagymát vágtam közé majd ráküldtem egy kis vegetát és oregánót és adtam nekik is egy kis időt, hogy a hűtőben ők is kezdjenek egymással valamit. Mikor már láttam, hogy a csirke már nagyon pácban van, nekiálltam kisütni. Már javában sült a csirke, amikor az előre felmelegített sütőbe betettem az alufóliára helyezett félbevágott (egykor még) kerek camembert sajtokat, amelyeket előtte megtöltöttem fokhagymával és egy kis rukkolával és meglocsoltam balzsamecettel. A camembert hamar megsül, úgyhogy ügyelni kellett, hogy azelőtt kivegyük a sütőből mielőtt szétfolyna ez a finomság. Aztán a tányéron ott figyelt a fokhagymával és rukkolával ütős ízharmóniába lévő tejtermék. A kisütött csirkét a salátához raktam, majd ezt a salátát a tányéron lévő sült sajt mellé. Volt mellé pirítós és a pohárban Balatoni Óvörös Barrique Cuvée a Varga Pincészettől. Az a helyzet, igen jól laktunk… :)
Szombaton Szentendrén jártunk, a lángosozás és a kávézás után a korzózás előtt, benéztünk egy kis sikátorba és megláttuk Mikola Szjadrisztij kiállításának plakátját, nosza be is mentünk és tátva maradt a szánk. A művész komplett életműve beleférne egy kisebb gyufás skatulyába, és ebben semmi túlzás ugyanis mini- sőt mikro műalkotásokat készít. Pár milliméternél nem nagyobb egyetlen kompozíció sem. Lenyűgöztek ezek az apróságok, amelyeket mikroszkópon keresztül tekinthettünk meg; kettévágott mákszemre vésett portrék, hajszál vékony órarugóra „erősített” arany „szobrok”, rizsszemre vésett tájkép… el sem tudom képzelni, hogyan készültek ezek a tárgyak. Az apró mozdulatokat hihetetlen precizitással kellett kiviteleznie, hogy ezek a művek megvalósuljanak. Az ő keze munkáját dicsérik azok a tevék, amelyek átkelnek a tűfokán, ráadásul nem is keresztbe, hanem hosszába. Ehhez kell ám türelem… Aki Szentendrén jár nézze meg ezt a kiállítást is, megéri, lenyűgöző.